Mivel az utóbbi időkben túlnyomó részt a rossz dolgokról számoltam be, úgy gondoltam, megemlítem a ma délutánt, hogy végre valami jó is következzen.

Az eredetileg holnapra megbeszélt tanácsadáson való megjelenést ma délben átrakattam a mai tanácsadásra. 1/4 4-re mentünk, s talán mondanom sem kell már, hogy 1/4 5 volt, mire kijöttünk, pedig mi csak pár percet töltöttünk bent a doktornéninél. Utána mentünk Mátéért az oviba, így 3/4 5 körül járt az idő, amikor kijöttünk az oviból. Zsomiék még az ovi előtt hócsatáztak apukájukkal, Máté társulni szeretett volna hozzájuk, s úgy voltam vele, hogy ám, legyen! Ha dolgozni fogok már, úgysem lesz nagyon lehetőség rá, hogy játszóra menjünk ovi/bölcsi után, hogy télen hógolyózzunk, hócsatázzunk, szánkózzunk hétköznapokon. Használjuk ki az időt, a lehetőséget, hogy most bűntetlenül megtehetjük! Amúgy is úgy szól a mondás ugye: Carpe diem! Hát én döntöttem, s nem hagyom magam letéríteni az általam kitaposni kezdett ösvényről senki által! Végig megyek rajta, a mának élek, leginkább a gyerekeimnek élek, annak a két kisembernek, akik körül forog minden gondolatom, minden érzelmem és minden percem! Fogantatásuk óta sokszor mondtam már: Ezek az idők soha nem jönnek vissza, ezek az idők pótolhatatlanok, és hiszem, s tudom, hogy valóban így van! Ezért egy jó ideje már sokkal türelmesebb vagyok mindenben, ami velük kapcsolatos, és méginkább igyekszem azt elérni, hogy valóban körülöttük forogjon minden percem! Úgy főzök, hogy közben Ádámmal rajzolok, Mátéval kirakózok vagy memóriázok, közben zenét hallgatunk, énekelünk, mondókázunk, vagy éppen meséltetem Mátét (ha kedve van mesélni) az oviról. Ez így jó, így boldog vagyok! Na azért néha jó lenne, ha nemcsak egy kedves Ismeretlen Ismerős (egyik kommentelő olvasómra gondolok, Gabi RÁD!!!) visszajelzései lennének számomra pozitívak, hanem valaki a közvetlen környezetemből is értékelné törekvéseimet.

Persze ha belegonolok, az utóbbi pár évben bekövetkezett negatív változások az életemben hoztak sok-sok pozitívat is. Sokkal türelmesebb és megértőbb vagyok (legalábbis ezerrel próbálok az lenni) a fiúkkal, s bár Anyuval soha nem volt rossz a kapcsolatunk, az utóbbi időkben olyan közel kerültünk egymáshoz, mint még talán soha! Ez jó! Nagyon jó! Belőle nyerek erőt, meg persze Móniból, aki nélkül szintén nagyon elveszett és sokszor magatehetetlen lennék, s most már Gabiból, aki nem is tudja talán, mekkora erőt adott az a pár sor, amit a minap írt ide kommentként nekem! Ezúton is csak megköszönni tudom, végtelenül hálás vagyok érte, s kicsit meg is nyugtat, hogy egy számomra ismeretlen ember így nyilatkozik rólam! Visszaadta az önbecsülésem egy részét, ami már-már kezdett teljesen kihalni belőlem! KÖSZÖNÖM GABI!!!

A délutáni eseményeket folytatva (mert ugye ez az eredeti témám, csak kissé elkalandoztam): Máté betársult Zsomiékhoz a hócsatába, aztán közösen araszolgattunk a pékség felé, mert mindannyian odaindultunk az oviból. A pékhez menet vettünk fel némi aprópénzt, hogy legyen miből kenyeret venni a héten, aztán vettünk némi vacsorának valót (ezúttal a lustát játszottam el, mert a délutáni tanácsadás végett a főzést kihagytam /ma is/), aztán betértünk még egy üzletbe, s végül 6 órára értünk haza. Némi csúszással álltunk neki vacsorázni, majd fürdés következett, s 8:10-kor úgy jöttem ki a fiúk szobájából, hogy Ádám már hosszú percek óta aludt, s Máté is nagyokat ásított, s igyen kereste a helyét.

Az elmúlt napok nemalvásának köszönhetően mostanra már én is fáradt vagyok. Holnap délután szemészetre kell mennünk Ádámmal, mert még egy hónapja sokat hunyorgott, így kértem időpontot. Biztos, ami biztos, megnézetem. Az asszisztensnő ugyan azt mondta, hogy a hunyorgásnak általában pszichés oka van, de természetesen inkább vigyem el, megnézik.

Szóval a délutánunk nagyon jól telt! Ádám csak úgy 20 alkalommal dobta le magáról a csizmát és a zoknit is a babakocsiban ülve, viszont nyugton volt, nem utálta most a kocsit, s a helyzetet sem, hogy benne kell lennie. Máté boldogan játszott, jó volt ilyen felszabadultnak látni! Kicsit furcsa volt ugyan, amikor Zsomi apukájának úgy szólt, hogy: Apu! De ennek én tudom az okát... A vacsi nyugton és csendben zajlott, a fürdés szintén példás volt. A pizsi húzás viccesen történt, mert mindkét fiú az ölembe ült még törölközőben, s nem akartak tágítani. Ha valamelyiküket letettem az ágyra, rögvest sírni kezdett, így gyorsan sztereóban öltöztettem őket, majd ugye jött a mese, s az alvás.

Több ilyen nap kellene, úgy érzem!